Az óriástapírok vagy vadtapírok egy mára már feltételezhetően kihalt állatfaj képviselői voltak, melyek a Hollókői Királyság és Breszlávia között elterülő erdőségben éltek.
Leírás[]
Több forrás alapján készült festmény
A vadtapírok hatalmas, sertésszerű állatok voltak, pofájuk végén rövid orrmánnyal. Sokat nem lehet tudni róluk, méretükről is eltérően értekeznek a források. Annyi szinte biztos, hogy csordákban éltek. Méretük miatt kevés természetes ellenségük lehetett, de abban megegyeznek a források, hogy emberek vadászták őket. Ezen kívül még a sárkányokról mondják, hogy a tapírok ragadozói lehettek.
Történelem[]
A két királyság közti erdőségben élő egyik totemimádó klán vezetőjétől tudjuk, hogy az óriástapírok azon a területen nagyszámban fordultak elő annak idején, de később mindet levadászták és így a faj eltűnt. Egyes elvétve előkerülő leletek alapján feltételezhető, hogy fénykorukban – az emberek és puffnyákok, valamint egyéb lények nagyméretű elszaporodását megelőzően – ettől a területtől mind délebbre, mind északabbra nagyszámban előfordultak, de egyes források és leletek alapján arra lehet következtetni, hogy bizonyos alfajaik az erdei helyett a pusztai élethez alkalmazkodtak, így a mai Nagypuffnyákia területén is nagy számban előfordultak és csordákba tömörülve éltek. Ezen a területen sajnos nemigen áll a téma iránt érdeklődő kutatóknak módjában leleteket kutatni, azonban ismeretes egy puffnyák népmese – melyet az ifjú Gaucus jegyzett le –, melyben a főhős egymaga megküzd egy egész csordára való tapírral. A puffnyákológia szakértői szerint ez a történet még a Nagypuffnyákia előtti időkből való, megközelítőleg kétezer évvel ezelőttről, de valószínűleg a tapírok már ekkor is csak igen-igen ritkán fordultak elő a térségben.
Egyes mendegúz források még beszámolnak arról, hogy a rájuk támadó puffnyákok hatalmas lapos fogakból készült ékszereket viseltek, melyek elképzelhető, hogy tapíroktól származtak, elvégre a lapos fog a növényevőkre utal. Ugyanakkor egy Szálhasogató Szőrnyáknak tulajdonított – bár minden valószínűség szerint nem általa írt – értekezés szerint az ősi puffnyákok nem vadászták olyan mértékben a tapírokat, hogy azok pusztán amiatt kipusztuljanak, hovatovább egyes törzsek hírhedtek voltak az óriástapírok háziasításáról, valamint, hogy azokon vonultak csatába és hátasaikat is páncélokba öltöztették.
Sajnálatos módon a területet jellemző állapotok miatt a nagypuffnyákiai tapírkutatás csupán az imént említettekhez hasonló forrásokra tud támaszkodni, pedig feltehetőleg rengeteg felfedezésre váró lelet rejtőzik még a puffnyákok földjén. Azonban a Hollókői és Breszláv Királyság területén is vannak történetek, miszerint földművesek ekéje hatamas sertésszerű állatok csontvázát szántotta ki, egyes ilyen leleteket várurak őriznek családi örökségük részeként, másokat jobb esetben valamely tudósműhely tudhat magáénak.
Lehetséges túlélők[]
I. P. 9-ben a drégelypalánki átok következtében Vöröskúti Csillag Zekő hét évre eltűnt a Hollókői Királyságból. Elmondása szerint a hét év alatt folyamatosan vándorolt a világban, és többek között élő vadtapírokat is látott egy nagyon messzi keleti erdőben. Leírása szerint a tapír több, mint kétszer magasabb volt egy embernél, és a hátán sátrat lehetett állítani, így utaztak rajta az ottani emberek. Csillag Zekő szavahihetősége ugyanakkor kétséges, és a tapír létezéséről semmi bizonyítékkal nem tudott szolgálni.